1. fejezet: Az aranykor

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös ház, amely nem erdők mélyén, nem hegyek tetején bújt meg, hanem a város szívében állt. Nem kastély volt, nem palota, hanem egy gyermekeknek épült menedék. Ám ahogy az idő telt, ez a ház mesévé, legendává vált és nem csak azért, mert rengeteg sors, könny és mosoly ivódott a falaiba, hanem mert lebontották. Majd ötven éven át az emberek csak várták, várták a csodát, hogy egyszer talán újjászületik, hogy újra menedéke lesz a gyógyulni vágyó gyermekeknek. Ez a mese napjainkban is folytatódik. Mi írjuk együtt, mi döntjük el, hogy mi lesz a vége.

A történet réges-régen, több mint száz esztendővel ezelőtt kezdődött. Akkoriban sok fiatal indult el a falvakból a városba a jobb élet reményében. A régi, összetartó családok lassan széthullottak. Sok nem kívánt, nem tervezett gyermek született és a sok magára maradt gyermek számára alig akadt, aki oltalmat nyújtson. 1896–97-ben jószívű emberek és nemes lelkű egyesületek a Tűzoltó utcában egy új házat emeltettek és az ennek az épületnek pár szobájában, szűkösen bár, de egy barátságos gyermekmenhelyet hoztak létre. Olyan nagy volt a lelkesedés, hogy még a király, Ferenc József is eljött az alapkőletételre.

Aztán elérkezett egy különleges esztendő: 1901-ben törvény született, amely kimondta, hogy az állam kötelessége minden városban menhelyet emeltettni, mert a gyermekek sehol sem maradhatnak egyedül. Ez volt az a varázsige, amely elindította a mi mesebeli házunk születését.

Így esett, hogy az Üllői út 86. szám alatti nagy telken, Ybl Lajos tervei alapján megépült a főváros menhelye. 1908-ban, a nagy megnyitón gróf Andrássy Gyula belügyminiszter is részt vett. Nem volt akármi ez a ház: fényárban úszott, meleg központi fűtés tette otthonossá, voltak benne fürdőszobák és mosdók, sőt telefon és villanycsengő is szólt benne.

A menhely hat épületből állt, akár mint hat testvér egy családban. Az utcafronton a kétemeletes igazgatósági ház volt, amely az Üllői útra tekintett. Az udvar egyik oldalán állt a "megszállóház", ahol azok a gyermekek kaptak menedéket, akik csak rövid időre érkeztek ide, mielőtt szerető családokhoz kerültek. Ez volt a remény háza – hiszen innen indulhattak új, boldogabb életükbe. Ez volt a mesebeli B épület, az az épület, amelyről a mi történetünk is szól.

Telt-múlt az idő, jöttek háborús évek, és a világ megváltozott. A háború után a menhely lassan átalakult, és a gyógyítás vette át a főszerepet. Így vált a menhely előbb Bókay János Gyermekkórházzá, majd később, 1957-ben Heim Pál Gyermekkórházzá, amely ma is a gyermekek otthona a baj idején.

De a mesének van egy árnyékos oldala is. A B épület, amely valaha a remény szimbóluma volt, lassan titokzatos történetté változott. Nem tudjuk pontosan, milyen döntések születtek róla, miért vált a gyönyörű mesénk tragikus legendává. Csak régi iratok és halvány emlékek suttognak róla, akár elfeledett tündérek hangja. Erről szól a mesénk következő fejezete...