2. fejezet: A fel nem épülés története

Nem hirtelen történt. Először csak a vakolat kezdett peregni. Aztán az ablakkeretek recsegtek meg. A föld alól furcsa sóhajtások hallatszottak – mintha maga az épület panaszkodna.

A bölcsek – akik a város tanácsában ültek, és akiket hol "Fővárosi Tanácsnak", hol "Végrehajtó Bizottságnak" neveztek – megvizsgálták. Kiderült: a B épület szíve alatt egy régi gonosz varázslat lapult. Úgy hívták: Mátrai-födém.

Mátrai födém egy 1950–60-as években használt, előregyártott vasbeton födémtípus, amelyet gyors és olcsó kivitelezése miatt széles körben alkalmaztak Magyarországon, főként középületek – iskolák, kórházak, irodák – építésénél. Nevét a Mátrai Állami Építőipari Vállalatról kapta. Bár korában korszerű megoldásnak számított, idővel statikai problémák jelentkeztek: a födém hajlamos lett a repedezésre, leválásra, így számos épületnél megerősítést vagy cserét igényel. A Heim Pál Gyermekkórház régi pavilonjainál is ilyen födémeket használtak, és ezek állapota az 1970-es évekre súlyos épületbiztonsági problémákat okozott. A Mátrai födém ma már korszerűtlen és kockázatos szerkezetként van számontartva.

Ez a szerkezet sok-sok évtizede, még a századfordulón született, de idővel kiderült, hogy ha víz éri – akár csak egy felmosás vagy egy esős nap –, akkor belül savat kezd termelni. Ez a sav pedig lassan szétmarja a falakat, elgyengíti a gerendákat, és az egész
épületet életveszélyessé teszi.

És egyszer csak ott termett a Metró is. Egy óriási földalatti sárkány, amely remegtette a talajt. Az öreg B épület ezt már nem bírta. A testén finom repedések jelentek meg, a hangja elcsendesedett. 1979 körül végül meghozták a döntést: a B épületnek búcsúznia kell.

1975. szeptember 3. - Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága üléseinek jegyzőkönyvei (HU BFL XXIII.102.a.1)

A város emberei bontani kezdtek. Nem volt ünnepség, nem volt szalagvágás, csak a daruk és markolók, akik szótlanul dolgoztak. A gyerekek más épületbe költöztek, az orvosok más folyosókon jártak. És az udvar sarkában, ahol korábban zsibongás volt, csend lett. És ott marad velünk foghíjas ábécé, az A…CDEFGH épületek. A B szomorú hiányával.

De a mese nem ért véget, mert a bölcsek azt ígérték: "Felépítünk egy új B épületet – szebbet, jobbat, biztonságosabbat!"

Ez lett a "II. ütem". A tervek készen álltak: a rajzokon falak emelkedtek, ablakok nyíltak, lépcsők kanyarogtak. Az új épületnek helye is volt, pénz is akadt – talán. A papírok szerint 1984 végén még mindig napirenden volt a kivitelezés. Még mindig lehetett hinni abban, hogy a mese folytatódik. Mert mindenki ezt akarta, a kisbabától, az aggastyánig, az dolgos munkástól, a bölcs vezérig.

De aztán ez a fejezet sosem íródott meg…

1984 augusztusában a bölcsek egy tanácskozáson úgy döntöttek: "Most még nem." Decemberben a terv már csak "később"-ként szerepelt. És végül, 1985 júliusában, egyetlen mondattal kihúzták a B betűt a tervezőasztalról, "törlését javasolták" – ennyi állt a jegyzőkönyvben. Nem dühből, nem rosszindulatból – csak lemondásból. A városnak nem volt elég ereje, pénze, figyelme ahhoz, hogy ezt a mesét tovább írja.

Így lett a B épületből nemcsak lebontott ház, hanem meg nem épített álom is.

Azóta is ott van az a sarok. Ma parkolóként használják. Már nincsenek, akik emlékezhetnének. Nincs már öreg főorvos, aki ott kezdett, nincs ápoló, aki ott szerelt fel infúziót először. Nincs szülő, aki ott virrasztott, amikor a gyereke lázas volt. De sokan vannak, akik nem is tudják, mit hiányolnak, csak megállnak egy pillanatra a kert sarkában, és érzik: itt valaminek lennie kéne.

A régi B épület néha visszatér álmokban, suttognak a múlt hangjai. A fák gyökerei még érzik az árnyékát. A madarak röptük ívében még számolnak vele. És a mesék – azok nem felejtenek. A mesék tudják, hol szakadt félbe a történet. Erről szól a következő fejezet...