3. fejezet: Az alagsor lovagjai

A mesékben a hősök gyakran palotákban élnek, fegyverük aranyból van és nem félnek a veszedelemtől. Ebben a történetben azonban a hősök fehér köpenyt viselnek, nem lovagi páncélt. És nem palotában dolgoznak, hanem… az alagsorban.

Amikor az A és a B épületet lebontották, nemcsak a falak dőltek le, hanem azok a terek is, ahol a gyermeksebészet orvosai és ápolói biztonságos otthonra találtak. Az új B épület, amit ígértek, sosem épült meg. Az orvosok, nővérek, asszisztensek – és a kis betegek – mind szűkösebb helyre szorultak.

És az ügyeleti ellátás? Az egyszerűen leköltözött a föld alá.
Az alagsorba.
Ahol azóta is van.

Ott, azon a hosszú, keskeny folyosón, ahol egy-egy nap 180–200 beteg is megfordul, ahol állni kell, mert ülőhely alig akad. Ahol a síró gyermek hangja a falak között felerősödik, és ahol egyetlen pad jelentheti a különbséget pihenés és kimerülés között.

Ezt a világot mutatta be egykor Rangos Katalin, a Magyar Rádió fiatal riportere – a saját szavaival, a saját mikrofonjával egy 1980. április 19-ei riportjában:

"Ambulancia az alagsorban

(Rangos Katalin rádióriportjából, részlet, 1980. április 19)

Az egész riport majdnem olyan, mint egy abszurd dráma, részleteiben nevetséges, egészében borzongató.

A témára hallgatóink hívták fel a figyelmet. Elbeszélésük nyomán most a budapesti Heim Pál Gyermekkórház sebészeti osztályának állapotával ismertetjük meg Önöket. Ebben Dr. Rácz Dániel osztályvezető főorvos, Dr. Zala György adjunktus és Dr. Gorácz Gyula igazgató főorvos lesz segítségünkre. Az előzményekhez tartozik, hogy a kórház főépületét roggyant állapota miatt le kellett bontani. Az ágyak száma így majdnem felére csökkent. Néhány osztályt menedékhelyre telepítettek. A sebészeti ambulanciát például az alagsorba.

– Nagyon meleg van itt.
– Itt nyáron olyan 35 fok körül.
– Ha megsaccolom, akkor kb. százan vannak itt a 8–10 méter hosszú folyosón.
– Hát kb., nem számoltam meg. De mondom magának, ez mérsékelt forgalom, mert csütörtökön nincs soha olyan nagy forgalom, mint hétfőn. Bemutatom magának a naplót. Itt van a hétfő: megjelent ezen a napon 102 új beteg. Ez a 102 beteg nem járt itt még egyszer sem. Ezenkívül megjelent kb. 80 olyan beteg, aki ellenőrzésre, kötözésre jelentkezett.

– Azok a gyerekek, akik önökhöz kerülnek, általában valamilyüket fájlalják. Itt nagyon leülni nem lehet. Néhány szék van csak a folyosón. Mindkét oldalon állnak a szülők karjukon a gyerekekkel.
– Hát figyeljen ide. Itt szerintem mondani nem is kell annak, aki egyszer ezt látta. Ezek a körülmények elfogadhatatlanok! De az igazság az, hogy ezek a betegek ellátandók. Tehát nekünk bármilyen körülmények között, zsúfoltság, rossz helyzet van, el kell látnunk a betegeket – mégpedig úgy kell ellátni, mintha csak az az egyetlen beteg lenne. Fogalmazhatok úgy is, hogy ez az alagsor alkalmatlan a betegellátásra. Különösen a folyosói része, az a része, ahol várnak a betegek. Mert ha belépnek az ajtón, akkor azért egy fokkal normálisabb körülmények közé kerülnek.

– Önöket egy üveg lengőajtó választja el a betegektől, akik sírnak, akik nem fegyelmezhetőek, mert gyerekek. Az mennyiben befolyásolja azt, hogy itt sebészi munka folyik?
– Fordítsuk meg a kérdést: a folyosón várakozó, esetleg nyugodtan várakozó gyereket, mit gondol, mennyire befolyásolja az, hogy innen ordítást hall? Másik beteg gyerek kiabálását, jajveszékelését, tiltakozását? Még a nyugodt beteg is megvadul kint – ha szabad ezt a kifejezést használnom. Ha súlyos beteg van, akkor pedig a folyosón nem fér el annyi kocsi, ahány súlyos beteg van adott esetben.

Mi történik? A súlyos beteget lefektetjük egyrészt a kocsira, másrészt a kint lévő padra – ez azonban azzal jár, hogy akkor azon a padon már nem ülhet senki. Tehát a szülők még jobban összezsúfolódnak. Még szerencse, ha jó az idő. Akkor kimennek a mentő bejáró elé."

Ez nem mese volt, hanem a valóság. És a legkülönösebb az, hogy ez a valóság az elmúlt 45 évben sem változott meg.
A sebészeti ügyelet – még 2025-ben is – ugyanitt működik. Van már fotocellás ajtó, légkondicionáló, talán a padok sem a régiek már. A riportban megszólaló orvosok is csak az emlékekben, történetekben élnek. Most az örököseikkel lehet találkozni itt, akik viszik tovább a reményt. Abban a hitben, hogy egyszer jobb lesz. Mert most is ugyanebben az alagsorban, ugyanezen a folyosón zajlik az ellátás. A gyerekek még mindig sírnak. Az orvosok és az ápolók még mindig dolgoznak. A szülők még mindig állnak. Az idő telt, a rendszer változott – de az alagsor maradt és a történet tovább folytatódik....