Előszó
2025.11.07
Gondolhatnád, hogy ez is csak egy kórház, ahol gyerekeket gyógyítanak. Olyan, mint bármelyik másik. Fehér köpenyesekkel, akik mindig rohannak valahonnan valahová; fertőtlenítő szaggal, ami émelyítően keveredik az emberek, a felmosószerek és más megmagyarázhatatlan eredetű anyagok szagával. Ez az a szag, amitől rögtön visszahőkölsz, amikor belépsz egy kórházba. Csak itt nem felnőtt betegek panaszát, szuszogását, köhögését, hanem az üvöltő, síró vagy éppen nevető, boldog gyerekek és a szüleik hangját hallod.
De ha egyszer, éjfélkor erre jársz és betévedsz a kórház határolta kis parkba, ülj le az öreg gesztenyefák alatt egy padra, dőlj hátra és vegyél egy nagy levegőt. Egy mély lélegzetet. Egy igazit, ami a lelked mélyéről jön. És akkor megérzed. A hátad is beleborsódzik, de érzed: valami hiányzik. Nem tudod honnan jön az érzés, de érezni fogod. Van itt valami…, valami megfoghatatlan. Minden csendes. Már a gyerekek is alszanak. Az anyukák kimerülten, ájultan próbálják kihasználni azt a pár órát, amíg hajnalban a csemetéjük fel nem ébreszti őket. Az ápolók és az orvosok is megpihennek. Ki egy heverőre, ki csak a nővérpultra ledőlve. És csend van. De valami van körülötted. Valami, amit csak itt és most érezhetsz. Soha, semmikor máskor. Érzed a történetet, egy legendát az épületről, aminek itt kellene lennie, ami nélkül ez az udvar, ez a kórház, az itt dolgozó emberek nem teljesek, ami nélkül felborul az egyensúly.
